Minden, ami rossz.

Ugyan olyan volt az a nap, mint az összes az évben, sőt talán még az átlagnál pocsékabb is. Utálom magam, amiért még mindig nem sikerült elsajátítanom a türelem művészetét.Be kell hogy lássam: antiszociális vagyok, s ez a kereskedelemben nem épp előnyös. Pláne egy multi cégnél. 

Tegnap töltöttem be a 24-et. Még nem fogtam fel. Úgy érzem, mintha semmi sem történt volna. Páromtól kaptam egy krémes tortát.Ez a leges-legjobb torta nálam eddig. Persze, dolgoztam. Ideges voltam, bunkó és nyűgös! Alig vártam a nap végét. 

Basszus!Egy évvel megint idősebb lettem. Pedig nemrég múltam 18!

Már talán két hónapja is járok pszchiódokihoz, de még mindig ideges vagyok, amikor várok a kórházban illetve bemegyek hozzá. Pedig jó fej, s viszonylag jó neki elmondani a dolgokat, bár nem mindent mondok így sem el neki. Nem tudom mikor jövök ki a problémámból, de félek, hogy még egy ideig eltart. Utálom is magam emiatt, az elbaszottságom, problémám miatt. Miért nem tudok normális ember lenni, viszonylag normális problémákkal? Sajnos ezt osztotta az élet, ezzel kell szembe néznem. 3 éve már. Te jó ég! Belegondolni is rossz! 

Szerencse, hogy sokan vannak mellettem, akik támogatnak, s türelmesek hozzám. Csak félek, hogy ez a türelem lassan-lassan elfogy. Azután nem tudom, hogy mi lesz. 

Hétfő éjjel felvágtam az ereim. Talán elkeseredettségemben, talán, hogy felhívjam magamra a figyelmet, hogy milyen egyedül érzem magam, nem tudom. Nagyon véreztem, ezért ijedtemben felhívtam a barátnőm, aki 10 percre lakik tőlem, s ő jött az élettársával perceken belül, így elvittek a sürgősségire. Az egyik vágás hajszál híján elvágta a főerem. Érzéstelenítő injekció, majd hat zsinórral varrtak össze. Tetanuszt is kaptam. Varrat kiszedéséig táppénz. Senki nem érti, hogy miért tettem, még jó magam sem. De folyamat itt motoszkál a fejemben, hogy még...még. Párom elintézte, hogy pár napig itthon maradhasson velem, felügyeljen rám.  

Benn akartak aznap éjszaka fogni a kórházban, de párom és a saját felelősségemre haza jöttem. Hétfőn megyek varratszedésre, kedden már dolgozok. 

Lassan süllyedek lejjebb, s nem hogy jobb lenne, inkább rosszabb. 

Nem nekem találták az életet. Más örülne, ha tovább élhetne a betegsége miatt, én meg eljátszom azt. 

Félek a holnaptól. Fél 3-ra megyek a pszichológushoz. Kettőig lezavarom a melót, aztán indulok. Kb. 3 hete várok erre az időre. Csak remélni tudom, hogy tud is valamit segíteni rajtam. Ha nem, akkor öngyilkos leszek, mert én ezt így már nem bírom tovább! 3 éve, 3 éve tart, és nincs erőm kikászálódni belőle. Utálom is magam emiatt. 

Kellene valamit kezdeni magammal. Itt lenne az ideje, hogy legyőzzem a félelmem, de gyenge vagyok!!! Nagyon gyenge!!!

Zajlik az élet, egyik napról a másikra, dolgozom, vagyok, de nem élem az életet. Valahogy így érzek. Kavarognak a gondolatok, telik az idő, s nem érezném azt, hogy valami hasznom is lenne az életben. Mint egy robot érzések nélkül, aki teszi a dolgát, ott van a többieknek, de nincs lelke, csak úgy van. Nem vagyok elégedett önmagammal, folyamatosan kritizálom magam, sokszor antiélet érzések erősödnek fel bennem.

Élni akarok gondok és problémák nélkül, úgy hogy valóban élvezzem azt, amit csinálok. De tartok tőle ilyen nem mostanában lesz, vagy egyáltalán soha. 

Kár, hogy az esetek többségében csak utólag gondolok bele a cselekedeteim következményébe. Egy idióta vagyok, aki nem veszi észre azt, hogy mennyien akarnak segíteni neki. Miért van az, hogy ilyen elutasító vagyok? 

Van egy párom, aki odáig meg vissza van értem, mégis csomószor az érzelmeivel játszok. Kikészítem a makacsságommal, a nem törődömségemmel. Talán még az életét is adná értem, ha valami történne velem, mégis úgy vagyok kódolva (elég elcseszettűl),mint aki vak, s nem látja ezeket. Mindig csinálom a cirkuszt, nem vagyok vele őszinte, csak bizonyos dolgokat mondok el neki. 

Van egy kolléganőm, akivel nagyon jóba lettem, neki el lehet mindent mondani, tanácsot ad, mellettem van. Segíteni akar, de vele is sokszor elutasító vagyok. Menteni akarják a kis seggemet és nem hagyom. Mindig utólag gondolok bele, hogy milyen tiszta szívű emberek vesznek körül és én hogy bánok velük. 

Egy idióta vagyok, s ha nem változok elég hamar mindezt elveszíthetem. Nem akarom. Nem akarom eljátszani a bizalmukat. NEM!

Nem tudom, hogy rongáljam magam, s mintha meg sem látszana. Szedem a gyógyszereket több levelet, vagdosok és még sorolhatnám, de azon kívül, hogy a memóriám nem százas semmi bajom sincs. Bár, ha belegondolok, lehet később fog kiütni rajtam. De nem érdekel. Nem érdekel!!!

Lehet az állasomat is elveszítem, de ez sem érdekel. Most úgy vagyok mindennel, hogy beleszarok.

Erősen gondolkozom, hogy holnap még lenyomom a reggeles műszakom, azután szombat reggel hazamegyek, s kiíratom magam táppénzre. Már két hete nagyon kész a lelkem, s rosszul érzem magam, hiába a párom és a szerelem, akkor sincs 100%. Szombat, vasárnap éjszakás lennék, de valahol nem érdekel. Kellene pár nap, hogy rendbe tegyem magam otthon. Párom nem szeretné, hogy haza menjek, mert mondta, hogy amikor eddig vissza jöttem otthonról mindig balhéztunk, s máshogy viselkedtem. Mert másmilyen az otthoni légkör, senki nem foglalkozik a másikkal, s ez rám ragad. Ő úgy fogalmazott, hogy ez a "leszarom" érzés. Mindenre így reagálok és ez neki legtöbbször egy hetébe tellett, amíg vissza hozott. Lehet, igaza van, de én akkor is jól érzem magam otthon. Hiányzik apum, mamim, meg mindenki. Borsika is(kis házi ölebünk).

Ezzel az egésszel az lenne a probléma, hogy kiszúrnék a kollegákkal. Érdekel is meg nem is. Hiszen nem rég ketten mentek táppénzre, s nem foglalkoztak azzal, hogy velünk hogy kiszúrtak. 

Szóval ez a szitu. Egyelőre még tanácstalan vagyok. Meglátjuk, hogy a holnapi nap milyen hangulatba telik.

A tegnapi napom nem telt valami rózsásan. A munkahelyen pangás volt, s néhány emberhez türelmem sem volt. Pedig ez a munka, munkakör igen csak megtanít a toleranciára a másik féllel szemben, habár nagy az Isten állatkertje. A hangulatom is eléggé pocsék volt. Kattogott az agyam, hogy mi a fenét csináljak a párkapcsolatommal, s már ott tartottam, hogy megkérdeztem az osztályvezetőmet nem-e tudná megnézni a lakhelyemen lévő álláslehetőségeket, valamint beajánlani oda. Sajna ő sem tud a belső körbe bevinni. Az éjszakás váltótársam egyből, ahogy rám nézett levágta, hogy nincs valami rendben. Meg is említették a többiek, hogy nagyon csendes voltam egész nap, mivel sokszor tőlem zeng az egész osztály. Általában vidám, jókedvű vagyok.

 Nem is siettem haza. Szerintem ma sem fogok, de legalább azzal a munkatársammal leszek, akit nagyon szeretek barátilag.  

Vigasztal a tudat, hogy ragyogóan süt a nap, s imádom az ilyen időt! Legalább ennek örülök.

Újra itt. Nem is tudom miért!? Valamiért mindig vissza térek erre az oldalra. Talán mert kikívánkozik a bennem megbújó sok rossz. Nem tudom! 

Mondhatni a helyzet nem változott. Hozom a formám, ugyanazt a rosszat és berögzült szokásaimat, ami eddig is volt. A betegségem még mindig tart, nem tudok felülkerekedni rajta, ezáltal generálom a sok konfliktust, s érzem, hogy inog a párkapcsolatom stabilitása. Lassan egy éve együtt vagyunk, de megszámolni sem tudom, hogy hányszor veszekedtünk a dolgaimon. Tartok tőle, hogy lassan-lassan szedhetem a cókmókom, s költözhetek haza. Hiába a szerelem érzete, ha a másik fél a jövőre is gondol, ami nem utolsó szempont, de  a realizmus talaján áll. Kitörölhetem az érzésekkel. Egyre rosszabb a helyzet. Elvesztette a bizalmat. Bármit csinálok megkérdőjelezi és kétségbe vonja. 

Arra a következtetésre jutottam, hogy nekem nem való párkapcsolat. Sokszor magamat nem tudom elviselni, nem hogy mástól elvárjam ezt! Azt csodálom, hogy eddig húztuk az egészet.